Előző bejegyzésemben már utaltam rá, hogy a kapitalizmus helyes magyar megfelelője nem a piacgazdaság, hanem a tőkegazdaság kifejezés volna. Ez utóbbinak a valódi jellegét, önpusztító mivoltát írtam le Az érett középkortól napjainkig és tovább c. írásomban.

Ezek után persze rögvest adódik a kérdés, hogy miként lehet a tőkegazdaságot piacgazdasággá alakítani.

A szélmalomharcról

Polányi Károly már idézett könyvében ugyan fölteszi azt a kérdést, hogy „milyen »ördögi malom« őrölte tömeggé az embereket” (2004:61), és gondosan le is írja annak milyenségét, de nem foglalkozik azzal, hogy mi hozta létre és honnan is ered maga „az ördögi malom”, s mi adja annak erejét.

Ha már mintegy 800 éve megszületett és azóta is egyre erősödik (lásd a kis gömböc telhetetlenségi törvényét) az az erő, amely napjainkra az egész társadalmat maga alá gyűrte, és épp lenyelni készül egész bolygónkat, akkor csakis úgy remélhetünk eredményt, ha

1. vagy szembehelyezünk vele egy nagyobb erőt,
2. vagy ezen pusztító erőt a gyökerénél szüntetjük meg.

A fajkihalás, a sivatagosodás, a vízszennyezés stb. elleni bármilyen védelem, bármilyen civil kezdeményezés, vagy akár a fenntarthatóságért folyó bármilyen küzdelem összesített ereje is nem hogy „nagyobb erőt”

nem jelent, hanem minden jel szerint még fékezni is alig-alig képes a folyamatokat. Ezért állításom szerint minden ilyen küzdelem valójában szélmalomharc, és örökös bukásra van ítélve mindaddig, amíg meg nem találjuk azt a bizonyos gyökeret. Más szavakkal az egyéni (civil) erőfeszítések szükségesek, de nem elégségesek. A fogyasztói korszellemmel szembemenő erkölcsi hőstettek sosem tömegesek, ilyenekre nem lehet társadalmat építeni.

A tőkegazdaságnak mint rendszernek a rendszerszintű hibáját is ki kell javítanunk.

A nagy kérdés: mi a rendszerszintű hiba?

Hans Christoph Binswanger svájci közgazdász szerint a történelem során „a közgazdaságtanokat […] az érdekelte és az érdekli, hogy a piaci erők szabad kibontakozását megakadályozó erkölcsi és paternális béklyókat föloldja” (1999:54). A moralitás hiányának következményeit Yuval Noah Harari történész így fogalja össze: a történelem során „a kapitalizmus kapzsisággal párosult jeges közönyből gyilkolt meg milliókat.” (2015:298). Napjainkban sem sokkal jobb a helyzet, mert „szörnyű pusztítást viszünk végbe állattársaink között és az ökoszisztémában, alig több okból, mint saját kényelmünk és szórakozásunk hajszolása” (Uo.:369)

Ezért Binswanger kénytelen leszögezni, hogy „szükség van erkölcsi beavatkozásra, ami […] csak a gazdaságtól független eredetű motívumokból vezethető le” (1999:58). Viszont a közgazdaságtanokból száműzött erkölcsi szempontokat kétféleképp lehetséges visszahelyezni „eredeti jogaiba”¹

1. Az egyénre vonatkozó erkölcsi, etikai szempontok fölerősítésével, az erényes emberhez való visszatéréssel, aki, mint „homo reciprocans”, képes a maximális haszonra törekvés helyett a bizalomra. az együttműködésre, a kölcsönösségre építeni gazdasági kapcsolatait (Baritz 2014).
   Nem nehéz belátni, hogy ezen törekvés garantáltan alul fog maradni pl. a növekedési kényszerre tekintve. Nagyjából 7 milliárd embert kéne egyesével és személyesen meggyőznünk arról, hogy legyen szíves fogja vissza a fogyasztását, beleértve kb. másfél milliárd embert, akinek ivóvíz is alig jut. Tudományosabban: a növekedés kézben tartása már rég kicsúszott a társadalom ellenőrzése alól.
2. A másik lehetőséget a legtömörebben Joób Márk közgazdász fogalmazta meg. A már említett potyautas dilemma tanulságait így foglalja össze: „az antropocentrikus, ökológiailag fenntartható és szociálisan igazságos gazdasági rendszer kialakításához szükséges erkölcsi szempontoknak tehát csak a jog segítségével lehet érvényt szerezni” (2010:79-80). Más szavakkal mindenképp szükséges „kialakítani azt a szituációt, amelyben a szereplők erkölcsi meggyőződés nélkül is az erkölcsileg kívánatos eredményt produkálják” (uo.:80).

Természetesen itt erkölcsi szempontok alatt nem a ne szemetelj, ne használj műanyagot stb. egyéni felelősségen, végső soron erkölcsi követelményen alapuló döntésekre kell gondolnunk. A gazdasági rendszer egészéről van szó, pontosabban annak erkölcstelen mivoltáról.

Silvio Gesell, az elfelejtett zseni

Silvio Gesell a gazdaság válságait Marx-szal ellentétben nem a magántulajdonra, hanem a kamat létezésére vezeti vissza. Számos mai, nem feltétlenül közgazdász tudós ennél tovább megy, és szintén a kamatot okolja szinte valamennyi, ma már egyre inkább globálisnak mondható válságjelenség kialakulásáért. Gyulai Iván ökológus a válságoknak 4 rétegét különbözteti meg: gazdasági, szociális, környezeti és erkölcsi válság. Az első hárommal, úgy vélem, ha nem is tételesen, de már foglalkoztunk.

„A pénz kamatos természete miatt felállított játékszabályok hatalmas erkölcsi rombolást hoztak a világra” (Bodoky 2011). Gyulainak ezen, a kamat és erkölcs kapcsolatára, ill. a társadalom egészére vonatkozó – nézetem szerint igaz - állítása Silvio Gesell pénzelméletét helyezi előtérbe, amely lényegét tekintve éppen erről szól. Binswanger is a kamat ellen beszél, amikor így ír: a kamaton keresztül nyereség iránti vágyból, vagyis „egoista indítékokból mindenki kölcsönösen megkárosít mindenkit, vagy az egyik fél állandóan kárt okoz a másiknak” (1999:53)

Mivel Silvio Gesell támadhatatlan igazsága éppen az említett pusztító erőt a gyökerénél támadja és szünteti meg, ezért a geselli elmélet felől nézve teljességgel igaznak látszik, tehát kénytelen vagyok leírni – még ha elviselhetetlenül nagyképűnek látszom is –, hogy ha a tőkegazdaság ellen küzdők, a kiutat keresők  - számosan vannak! - nem ismerik meg és nem építik be céljaik közé a geselli elméletből következő elemeket, akkor a Létezik-e nem tőkevezérelt társadalom? kérdésre nemleges lesz a válasz, ami egyet jelent azzal, hogy előbb-utóbb elérjük a kapitalista rendszer előző bejegyzésemben vázolt apokaliptikus „eredményét”. Vagyis az emberiség kipusztul, vagy itt-ott marad néhány szerencsés, vagy inkább szerencsétlen, akik kőkorszaki szinten tengetik majd az életüket. 

Irodalom

Baritz Sarolta Teréz [2014]: Háromdimenziós gazdaság. Lehet-e gazdálkodni erényetikai paradigmában? Ph.D. értekezés, Budapsti Corvinus Egyetem, Gazdálkodástudományi Ph.D. program
Hans Christoph Binswanger [1999]: Közgazdászok hitközössége, In: 2000, Irodalmi és társadalmi havilap, 11. évf. 10. sz., (53-59)
Bodoky Tamás [2011): http://mindennapi.hu/cikk/tarsadalom/a-kamatos-kamat-okozza-a-valsagot/2011-02-24/1740 (Utolsó megtekintés: 2019. dec. 14.)
Silvio Gesell [2004]: A természetes gazdasági rend, kétezeregy kiadó, Piliscsaba
Yuval Noah Harari [2015]: Sapiens, Animus, Bp.
Joób Márk [2010]: A gazdaság és a társadalom közötti viszony etikai alapon történő meghatározásának szükségessége, In: Gazdaság & Társadalom, 2. évfolyam 1. szám/2010. máj. (64-81) (https://doi.org/10.21637/gt.2010.1.04.)
Polányi Károly [2004]: A nagy átalakulás: korunk gazdasági és politikai gyökerei, 2. átdolg. kiad., Napvilág, Bp.

 1 Utalás Kálvin feledésbe merült azon erőfeszítésére, hogy még a mérsékelt a kamatot is csak a „méltányosság és szeretet törvényével” összhangban szabad engedélyezni (Sebestyén 1911:8)